Fesztiválnapló

FESZTIVÁLNAPLÓ 10.

A tizedik nap a holland Transversal Theater Company Fractalicious! című intermediális előadásával startol. Felvezetésképpen Búzási András, a kolozsvári színház színésze mintegy konferansziéként mutatja be a nézők elé lépő akadémikus előadót, Bryan Reynoldsot, és abban a pillanatban még nem tudjuk, fiktív avagy valós személyről van szó. Később kiderül, mindkettőről.

FESZTIVÁLNAPLÓ 9.

Első sorban ülök a kolozsvári színház stúdiójában, a játék terét eltakaró könnyű, fekete selyemfüggöny közvetlenül előttem lebeg, olykor az arcomhoz ér, a székembe szorít – mintha a színpadról jövő szél fújná felém. Aztán csend lesz és sötét, érzem, ahogy lágyan a padlóra hull, és susog, amikor kihúzzák. Éles vakuvillanások rajzolják ki a térbe belépő két ember figuráját, nem tudjuk kik ők, hol vagyunk, csak az üldözöttség és kiszolgáltatottság éles helyzeteit érzékeljük – a Nona Ciobanu rendezte előadás ezzel a rejtéllyel indul.

FESZTIVÁLNAPLÓ 8. 

Ez a nap az élesen megosztó produkciók napja volt, mindkét előadásról kijőve lelkes vagy háborgó nézőkkel találkoztam.

Mi volt ez az egész? – teszik fel a kérdést többen a körben, amibe Pippo Delbono és Alexandru Bălănescu (műfajilag nehezen definiálható) színházi estje után verődünk össze rögtön a hallban.

FESZTIVÁLNAPLÓ 7. 

Az abszurd színház áll talán a legközelebb Tompa Gábor színházi gondolkodásához: töviről-hegyére ismeri, mechanizmusainak értő mestere – a bukaresti Nottara Színház előadásában ez a jó értelemben vett rendezői lubickolás is érezhető. Halálosan pontos színházi hatásgépezet látunk felépülni Az új lakóban: az abszurd színházi dramaturgiának központi eleme a fokozás, az, hogy miként jutunk el az apró gesztusoktól a már hordozhatatlanul súlyos történésekig. 

FESZTIVÁLNAPLÓ 6.

Az Interferenciák fesztiválnak rengeteg értékes vállalása van, ezek közé tartozik, hogy Nagy József művészetét közvetíti a kolozsvári nézők felé – nyilván a fesztivál egyéb helyekről idesereglett nézői felé is, de meggyőződésem, hogy egy színház ilyen jellegű ajánlata is lényegi része a saját nézőkkel való dialógusnak.

FESZTIVÁLNAPLÓ 4.

Nagy József visszatérő vendége az Interferenciáknak: négy évvel ezelőtt a Woyzecket láthattuk tőle Kolozsváron, két évvel ezelőtt a Les Corbeaux című előadást, most a Wilhelm-dalokkal és a hétfőn megtekinthető Paysage inconnuvel vesz részt a fesztiválon. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy workshopot is vezet a fesztivál ideje alatt, szerencsés színházi hallgatóknak.) Nagy Józsefet nem szabad kihagyni; és azért engedem meg ezt kissé keménykezű fogalmazást, mert saját nem színházfanatikus baráti körömben tapasztaltam, hogy azokat is megérinti, azokban is mély nyomot hagy, akik nem feltétlenül színházilag edzett szemmel közelednek az ő világához. Szóval aki lemaradt a Wilhelmről, még van egy lehetősége.

Szaladok a színházba, át a vékony hólepellel borított Sétatéren, a mozgás ügyéhez kellő komolysággal beöltözött futókkal találkozom – az általam művelt esténkénti kultúr-jogging (ami inkább sprint, hogy elérjem az előadásokat) eszembe juttatja a fesztivál tematikáját, a test történeteit. És ennek kapcsán nem a hanyagságomat, erről csitt, hanem a kultúrát, ami aszketikusan elfedi, háttérbe szorítja a testet.

FESZTIVÁLNAPLÓ 2.

A fesztivál közönségében van, aki másodjára nézi Ostermeier előadását, mint például az előttem lévő sorban Visky András – tudom, mert mondja.  Többszöri nézéskor nem a nagy vonalvezetés köti le (önkéntelenül is) a szemet, hanem a finomabb gesztusok, vagyis az a munka válik apró részleteiben láthatóvá, ami az egyszeri nézésben érzékelhető ugyan, de nem teljesen befogadható. Azért Ostermeier nem mindenkit képes ennyire beizzítani, a színpadi alig-történéssel párosított intellektualizáló, kifinomult irónia, úgy sejtem, nem elég ingergazdag a mellettem lévő úrnak: akkorákat ásít, hogy késztetést érzek win-win helyzetként felvetni neki a távozás kecsegtető lehetőségét. (Pillanatokig bosszankodom csak; ahogy a színház, mi is sokfélék vagyunk, legyen ebben mindenki számára hely.)