A fokozás művészete

Az abszurd színház áll talán a legközelebb Tompa Gábor színházi gondolkodásához: töviről-hegyére ismeri, mechanizmusainak értő mestere – a bukaresti Nottara Színház előadásában ez a jó értelemben vett rendezői lubickolás is érezhető. Halálosan pontos színházi hatásgépezet látunk felépülni Az új lakóban: az abszurd színházi dramaturgiának központi eleme a fokozás, az, hogy miként jutunk el az apró gesztusoktól a már hordozhatatlanul súlyos történésekig. Egyáltalán nem könnyű feladat, ez a dramaturgia kiszámítható, úgy kell tehát újra és újra (rendezői) lapot húzni a jelenetekre, hogy a néző ne játssza le magában az előre sejthető történést. És ha lejátszotta – ez nem feltétlenül a dráma ismeretéből származik, hanem a műfaji tudásból –, akkor lepje őt meg az előadás azzal, hogy bár valóban az előre sejthető történik meg, de mégsem egészen úgy, ahogy gondolta.

A meglepetést okozó különbség, eltérés egyébként mindig a színházi nyelvből, annak kidolgozottságából, gondolatgazdagságából fakad. A Nottara előadásában zseniális karaktereket látunk: először is Ada Navrot takarítónőjét, ezt az egyszerre tökéletesen idegesítő és szórakoztató clownt, aki vérszívóként ugrik rá az üres lakásba beköltöző, az előadásban több nyelven (románul, angolul, franciául) megszólaló öltönyös férfira. Levakarhatatlan, elrettenthetetlen, egy minden házmesteri képességgel felfegyverkezett terminátor. Olyan, akit ha kidobsz az ajtón, bemászik az ablakon – és sok mindent elmond a karakterről, hogy az előadás első jelenetében eleve az ablakon mászik be. Navrot játéka az egymásnak ellentmondó gesztusok és kijelentések sűrű, gyors váltakozásaira épül, ezt azon a sebességi fokon működteti a színésznő, hogy a lakót játszó Francisco Alfonsínnak levegőt venni sincs ideje, és már körülugrálta őt szolgálatai felajánlásának és sértetett visszavonásának hisztériájával.

Az új lakót Tompa életmetaforaként állítja színpadra: az újonnan érkező férfi üres szobába érkezik (illetve dehogy üresbe, már várja őt a nő; nehogy azt gondoljuk, lakatlan terekbe születünk bele), amit a két hordár folyamatos cipekedésének köszönhetően szép lassan megtöltenek az emlékeket, élményeket megtestesítő tárgyak. Előbb pár irdatlanul súlyos kanna, két szék, majd asztalok, további székek, képek (egy Beckett-portré, egy Don Quijotét és Sanchót ábrázoló rajz, végül egy Ionesco-portré), ládák, könyvcsomók, lámpák – és ebben az idő múlását érzékeltető folyamatban az egyik legszebb pillanat, amikor a tér agyonzsúfolása kitágul a világ szintjére (a bútorok elöntötték a lépcsőházat, megrekesztették a Szajnát, leállították a forgalmat), és átkerül a színpadi gépezet kezébe: a dobozok maguktól ömlenek egyre a szobába, lecsapódik egy ferde fal és zuhog befelé a lom. A fokozás ritmusában Tompa azt is tudja mikor, hogyan kell megállni. Engem ez ér váratlanul, mert valóban meg tudja csinálni két percben a színpadon az öregedést: az érzést, hogy ez alatt a két perc alatt végtelen idő telt el, eltelt maga az élet – ebben a perspektívaváltó-sűrítő hatásban fontos szerepet kap a zene, nyilván a két hordár összetöppedése is –, és hiába.

A Felix Alexa rendezte Egy őrült naplója húsz perces késéssel kezdődik, és azt hiszem, nem csak én vagyok hálás ezért a váratlan ajándékért a hír bejelentőjének, hanem a stúdió lépcsőfordulójában csomagolt ebédüket sebesen kanalazó fiatal színházasok is, a kritikus szeminárium résztvevői (ha jól sejtem).

Gogol drámáját előszeretettel veszik elő Erdélyben-Romániában, amikor egyéni műsorban gondolkodnak alkotók, az őrület is elég hálás téma – ha jól számolom, két év leforgása alatt ez lesz a negyedik feldolgozás, amit látok. Marius Manole nagyon tehetséges színész, ezt annak súgom a fülébe, aki nem látta az előadást. Iszonyú energiával, rendkívül koncentráltan pörög a színpadon, pörög egyre jobban, mélyebbre a saját képzeletvilágába – a szép, hogy ezt a süllyedést egyszerre éljük meg az ő figurája felől, de az elmesélés mikéntje, komikuma, képtelenségei mindvégig érzékeltetik a „normalitás” szemszögét. Utóbbi feladatban nagy szerepe van Alexandru Bălănescunak is, aki verbális és zenei megszólalásaival sokszor Manole kontrapunktjaként áll a színpadon.

Gogol szövege is fokozó dramaturgiát használ, az őrület elhatalmasodása épp a képzeletvilág épülésével párhuzamosan zajlik, aminek építőköveit Marius karaktere szorgos kőművesként rakja egymásra – mégis, az előadás felén túl azon kezd járni az agyam, vajon hol ennek az elképesztő tornádónak a szeme, a nyugalmas közepe, ahol minden csendes, miközben az egész világ épp széthullóban van körötte. Hogy vajon a tombolással szemben nem pont egyfajta hideg „józanság” a legijesztőbb az őrületben: annak a jeleként, hogy a képzeletvilágból nincs visszaút? (Vajon nem akkor van ez a történetben, amikor eljut a spanyol király figurájához?) Manole alakítása persze lenyűgöző, Bălănescu meg bármit tesz a színpadon, szeretjük – jó zárása volt az estének.
Varga Anikó

Kövess minket

            

Fesztiválnaptár

2014. November – December

Fesztiválblog

Mint egy disk-image, ami mögött görcsösen szeretnénk meghajtók lenni...

Napi videó

SZERVEZŐ
FŐTÁMOGATÓ
 
FŐSZPONZOR
TÁMOGATÓK
 
SZPONZOROK
 
PARTNEREK
MÉDIAPARTNEREK
© INTERFERENCES International Theater Festival 2014 is courtesy of Hungarian Theater Cluj - Copyright 2014