Emberi alap

 Az utolsó előtti fesztiválnapon alaposan felpörgött az élet – Jaram Lee két évvel ezelőtt is lenyűgözte a kolozsvári közönséget, most sem történt ez másként. Tanúságtevő kötelességemet híven teljesítve mondhatom, tombolva ünnepelte a nagy teremben összegyűlt közönség a valóban bámulatos színésznő játékát.

De mielőtt rátérnék a Sacheon-ga-ra, a sorrendiséget betartva, a fesztivál egy másik erős élményéről kell beszámolnom. A Parallel jól megtalálta a helyét a programban, a GroundFloor Group produkciója szervesen kapcsolódik a fesztivál tematikájához, a test történeteihez, ezen túl pedig a fesztivál mozgás-/táncszínházi vonulatát is erősítette. Az identitás problémáját boncolgató előadás dramaturgiája letisztult, az egymást követő jelenetek – amelyek mindegyikében szinte demonstratívan, jól körülhatárolható szerepekbe lépnek a performerek – az átalakulás folyamatait mintázzák, az önmeghatározás átalakuláshoz kapcsolódó kérdései pedig egyre csak sokasodnak. Színes tornadresszbe öltözött lányok edzenek a lábuk előtt heverő laptopon általunk nem látható, de hallható videójára, esetlenül követik az instrukciókat, majd Dj Danaga gyomorrezegtető zenéjére keményebb, fiús gyakorlatokra térnek át: a súlyzózás, fekvőtámasz, ugrókötelezés intenzív irama a testi teljesítmény határvonalán mintha arra kérdezne, mennyire vagy rátermett (biológiai) nemedre. Az előtérből meztelenségük magányába is visszavonuló lányok saját szobáit egy közmosdó csempével borított fala választja el egymástól, a falon egy-egy piszoárral (az egyik fordítva van felakasztva a falra): bodoki halmen kata és Lucia Mărneanu fociznak, labda után vetődnek, próbálgatják, hogyan is kell pisilni a piszoárba, vagy szkafanderként a fejükre akasztva űrhajóznak vele – tapogatják a falat és saját identitásuk körvonalait. Majd a két külön tér/hang/játék dialógusba lép: a lámpák le-fel kapcsolgatásában egy drag-show beöltözésének rövid jelenetei villannak fel. Mărneanu öltönyt vesz magára, bodoki egy feneket szabadon hagyó bőr kezeslábast, és mindkettőjük álszakállat ragaszt magára. Az egymást megszakító stand-up comedy és zenei est a műfajisággal is játszva hozza létre az ironikus vallomásosságot: az (anti) feminista viccek és dalok felelgetése pedig egy Miatyánk-parafrázisban olvad össze végül. A nevetésből a hosszú, csendes hallgatásba hajózik a közönség – érezhetően nagy hatással volt ránk Sinkó Ferenc és Leta Popescu rendezése.

Az ezt követő Sacheon-ga-ra óriási az érdeklődés, alig lehet átvágni az előtérben várakozó tömegen. Olykor színházba is járnak úgy az emberek, mint fogorvoshoz, nem szívesen bízva rá magukat ismeretlen, netán kontár kezekre, fájjon, de gyógyítson, gondolják – Jaram Lee színháza pedig valóban gyógyító, katartikus esemény. Kevés színházcsináló rendelkezik a kifinomult, mégis széles közönséget megszólító alkotás képességével (nem a rétegművészet ellenében beszélek: pusztán arról, hogy rengeteg feltétel ritka együttállása ez). Jaram Lee úgy írja át a brechti drámát, amilyen szabadsággal kezeli a phanszori hagyományos műfaját: nagy szabadsággal és a pontos problémaérzékenység, szellemiség tekintetében mégis szerző- és műfajhűen. A phanszori eredetileg szabadtéri, zenés-narratív, azaz mesélő műfaj: az ének, történetmondás és testbeszéd eszközeit használó énekest egy dobos kíséri. Az előadásban klassz kis popzenekarrá bővül a zenei háttér (Jaram Lee nem fél használni a show elemeit sem), és ehhez hasonlóan kortárs közegben jelenik meg A szecsuáni jólélek története – miközben a hagyományos jelmezbe öltözött előadó egy szál legyezővel, szoknyája rétegének megemelésével egész szereplősereget jelenít meg a színpadon.

Jó embert keresnek a szállás után kajtató, idegen, felhőkarcolók üvegablakaitól ragyogó városban az istenek, és a tehetségkutatóként meghirdetett versenyen sem találnak, a hotdog-árus, a modell sem bizonyul jószívűnek – egy elhízott, munkanélküli nő fogadja be őket szegényes szobájába. Az ajándékba kapott pénzből, amelyhez az istenek a feltétel nélküli jóság kérését kötik, kis éttermet nyit, ám ennek felfutásával párhuzamosan megsokasodnak a szegények, a koldusok, rászorulók és kizsákmányolók. Szun-Toknak, hogy a piacgazdaság körülményei közt ne pusztuljon bele saját korlátlan jóságába, alteregót kell kitalálnia, a keménykezű, kizsákmányoló unokabáty figuráját.

Jaram Lee előadása – nincs feltüntetve a dramaturg/író, innen üzenem, hogy szuperjó, szellemes a szöveg – abban a világban teszi fel a jóságra vonatkozó kérdést, amiben élünk; rengeteg ismerős alakot, mozzanatot, helyzetet villant fel, amikkel mi is találkozunk. És nem oldja meg a dilemmákat – az istenek jóságra vonatkozó nehéz, önző (mert önlegitimációs) kérését –, erre nem is létezik általános megoldás. De kiteszi azokat a közösségi térbe – külön dramaturgiája van annak, ahogyan belevezet minket a közösen eltöltött estébe, és ahogyan majd a végén szelíden, hogy senki ne roskadjon össze, kivezet belőle –: vigye mindenki magával a történetet, építse be saját életébe.