Folyton alakulásban

Nagy József visszatérő vendége az Interferenciáknak: négy évvel ezelőtt a Woyzecket láthattuk tőle Kolozsváron, két évvel ezelőtt a Les Corbeaux című előadást, most a Wilhelm-dalokkal és a hétfőn megtekinthető Paysage inconnuvel vesz részt a fesztiválon. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy workshopot is vezet a fesztivál ideje alatt, szerencsés színházi hallgatóknak.) Nagy Józsefet nem szabad kihagyni; és azért engedem meg ezt kissé keménykezű fogalmazást, mert saját nem színházfanatikus baráti körömben tapasztaltam, hogy azokat is megérinti, azokban is mély nyomot hagy, akik nem feltétlenül színházilag edzett szemmel közelednek az ő világához. Szóval aki lemaradt a Wilhelmről, még van egy lehetősége.

A Wilhelm-dalok – mint a vasárnap délelőtti beszélgetésen is elmondja Nagy – az egyetlen szöveget használó előadása. Ha azt vesszük, folytatja, hogy a szintén Tolnai Ottó költészete által inspirált Orfeusz létráitól ide, mozgástól a szöveghez jutott el, épp ellenkező utat tett meg, mint Urbán András két, szintén Tolnai-ihletésű rendezése, A kisinyovi rózsa és a Rózsák. A sok „ugrabugra” után, mondja Nagy, vágya támadt, hogy a színpadon felbukkanó szereplők végre megszólaljanak.

A Wilhelm-dalokban két szereplőt látunk, közülük csupán egy beszél. Bicskei István különböző minőségekből alkotja meg karakterét: hol bölcs filozófus, hol a Tolnai-versciklus falubolondja, Vili. Az értelem utáni vágyból születő elmélkedő és költői szöveg azonban mindkét esetben megtörik, és magában a (performatív) törésben válik valóban megrendítő filozófiává és költészetté. Bicskei a művészet értelméről szóló monológját egy, a háta mögötti táblára rajzolt ponttal szemlélteti; ideje, hogy eldöntsük ezt a kérdést, mondja az előadás végén, és finoman földre dönti a vas pulpitust. Az értelemre törő és ebben folyton kudarcot szenvedő beszéd konstituálja nem csak a Tolnai-ciklust, de Nagy előadásának ritmusát, világát is. Mert amiről Vili monologizál, az élet szörnyű és szépséges eseményeiről, ezeken keresztül felsejlik egy másik, értelmesség tekintetében az emberihez hasonlóan kudarcot valló dimenzió. Két világ van a színpadon; jobb oldalon Vili ősöreg figurája, bal oldalon pedig egy maszkos, szintén ősöregnek tűnő, fehér parókás alak, egy beckettien lestrapált angyal lakozik. Ez a két világ kegyetlen, titokzatos viszonyban áll egymással: amikor Nagy kézzel klimpírozik a zongorán, Bicskei tehetetlen bábként táncol – majd fordítva: Bicskei üti összecsavart rongyokkal az ő térfelén lévő zongora húrjait, és erre Nagy táncol magatehetetlenül. Ez a két világ középen, egy fekete dobozban olvad össze: a miniatűr stúdiószínpadon Nagy József bábozik angyalokkal, agyagfigurákkal. A kezében kalapáccsal repülő angyal lesújt a porcelán tehénkére, az agyagfigurát fehér festékkel hányja le (avagy galambszarral) – a végén mindkét agyagfigura vízzel teli lombikba kerül és eltűnik a belecsepegtetett sötétkék festékben.

William Kentridge dél-afrikai képzőművész, rendkívül és széleskörűen termékeny alkotó: hatalmas, kollázsszerű, szöveget és rajzot elegyítő képeit gobelin / szőttes formájában is megvalósítja, híres operaelőadásokhoz tervezett (sok esetben animált) díszletet, szobrokat is készít, de amiről talán leginkább ismert, azok az animációs filmjei, amelyek specifikus munkamódszer eredményeként jönnek létre. Kentridge palimpszesztként használja a rajzot: fotóval rögzíti a rajz alakulásának folyamatát, ám a rögzítés folyamata ebben nem pusztán technikai-dokumentatív. Ahogyan egy vele készült interjúban megemlíti, a törléseket és újra/továbbrajzolásokat megszakító séták a kamerához, majd vissza a képhez a maguk fizikai gyakorlatában újabb és újabb nézőpontokat kínálnak a rajz továbbalakításához. A szén mint könnyen törölhető, mázolható anyag pedig könnyed áramlást kínál. A tegnap este látott Paper Music filmkoncertként van megnevezve, amelyben Kentridge filmjei egy sajátos audio-vizuális performansz keretén beül jelennek meg: a képzőművész állandó alkotótársa, a Philip Miller által komponált zene és Ann Masina, valamint Joanna Dudley éneke mindvégig interaktív, játékos viszonyban marad a folyamatos alakulásban álló képsorokkal.

Kentridge filmjeiben a történet, rajz és forma alakulását a káosz és rend fogalmai szervezik: az „egész” elemekre hull szét, mondjuk egy könyvoldalakból álló felületre rajzolt fa képét széthordja a szél. Csupán pillanatokig vagyunk birtokában a rend képzetét sejtető perspektívának – Kentridge mintha nem pusztán a látás, de magának a kultúra alakulásának a természetrajzával is szembesítene, amikor a lexikonokra, könyvlapokra rajzolt képek sorozatában a folyamatos reorganizációt, a rétegeket nem eltüntető, nyomaiban felmutató újraírást teszi láthatóvá. Ann Masina lágy hangja, anyaian meleg alakja és jelenléte, Joanna Dudley olykor már rajzfilmesen erős vonalú színpadi karaktere briliáns összjátékot eredményeznek.

A délelőtti szakmai beszélgetésen Nagy Józsefék sokat mesélnek a vajdasági mitologikus alakokról – mesélteti őket Visky András, és ezeket tényleg jó hallgatni, meg hasznos is: ezek nélkül kevésbé érthető a Tolnai-univerzum, de a térség gazdag avantgárd, irodalmat, zenét, színházat és képzőművészetet egymáshoz könnyedebben, szervesebben közelítő művészete sem.

Szakmai beszélgetés után könyvbemutató kezdődik: George Banu ezer baráti és szakmai szállal kapcsolódik a kolozsvári színházhoz, amiként a fesztiválhoz is. Tompa Gábor és Visky András Banu három újonnan megjelent kötetéről beszélnek. A Személyes Párizs a szerző különleges – se nem született párizsi, se nem idegen – szempontjából írja le a várost, térképes önéletrajzot készítve. A Modern színpad. Mitológiák és miniatúrák című könyv az egyes rendezői világok visszatérő elemeit veszi sorba, a Beteljesületlenség monológjai pedig a szerző sajátos helyzetét és szerepét járják körül, a via negativa módszerével – azaz utánamenve annak, miért nem lett színész, író vagy professzor. Utánamenni annak, hogy miért nem lett belőlünk valami, egyben annak a módja is, hogy megértsük, valakiből miért le(hete)tt színész – mondja Banu, és evvel a mondatával megnyerte a kíváncsiságom: nem egyszerűen monografikus, hanem tágabb értelemben vett szakmai könyvként.

Varga Anikó