Utolsó nap

Ha vasárnap, akkor családi színház: az Interferenciák utolsó napi programja a budapesti Bárka Színház Odüsszeusz szemeteslapáton című, nagyobb gyermeknek és felnőtteknek egyaránt ajánlott előadásával indul. Szorcsik Kriszta, Marofka Mátyás és Jerger Balázs egy kék nejlonnal leterített asztalon hajózzák végig Odüsszeusz kalandjait. Dugóhúzó-kapitány instruálja csokibombon-legénységét: az életet átfogó (távolsági) házasság nagy kalandját pedig különböző szigetek szerelmi történetei szakítják meg, míg végül Odüsszeusz hazaér az őt ostromló kérők előtt jégkirálynőként viselkedő feleségéhez (egy félliteres pillepalack az előadás alatt folyamatosan olvadó-könnyező jégszobra jelzi Pénelopét). Philippe Genty és Mary Underwood rendezése könnyed, vicces, de nem finomkodja, hazudja el a házassági kérdést, a szerelmi kísértéseket a happy enddel végződő és tárgyhasználat-animáció tekintetében bravúros produkcióban.

A két évvel ezelőtti programhoz képest idén jóval több stúdiószínházi előadást láthattunk, és mivel ezek nem mindegyikét játszották kétszer, egyszeri előadás az Antal Csaba rendezte Wozzeck is, ezért most több ember izgul az előtérben, hogy vajon bejut az előadásra. A nagyszínpad hatalmas, fekete terében játssza az előadást az olasz társulat, a nézőteret vasfüggöny zárja el előlünk. Pár tárgy-installáció, díszletelem jelzi a történések várható helyszíneit: egy lerobbant, rugós hintaló (avagy apokaliptikusan rozsdás rodeó bika-szobor); boncasztal; fekete fal, rajta ablakkal. Antal rendezői koncepciója a szerelmi történetre látszik fókuszálni, a féltékenység és megcsalás drámájára, az Alban Berg-opera librettóját követő szöveg egyrészt nyersebben, másrészt explicitebben mutatja fel Wozzeck és Marie viszonyát. Expresszív képek sorozatában pereg le a történet, amelynek stációit (Marie lakását, az orvos rendelőjét, a laktanyát, a mezőt és tavat) a teljes világban otthontalan Wozzeck köti össze. A megalázás stációiról van szó – katonatársai gúnyolják, megrugdossák, Marie nem nyugtatja meg őt, ahogyan a tolószékben ülő fogyatékos, eltorzult arcú gyermek látványa sem, orvosa pedig fulladásig tömi őt borsóval (ami itt száraz bab). Körben ülve-állva nézzük a gyilkossággal végződő történetet – nézőként egyetlen gesztus okoz zavart bennem: hogy a szabadon álldogáló nézőket nem maguk a jelenetek terelik, mozgatják a térben, nem az előadás belső dramaturgiája, hanem egy férfi visszafogott kérésére rendeződik át a nézői sereg.

Utolsó előadásként a Teatr ZAR Caesarean section. Essays on suicide című előadást nézzük meg. A lengyel társulat produkciója alig háromnegyed órás, mégis annyira tömény, intenzív minden pillanata, és annyira teljes, gazdag a világ, amit megnyit a néző felé, hogy lehetetlen tartamszerűen viszonyulni hozzá. Tartalomszerűen sem könnyű megragadni, ami a színpadon történik; ennek oka nem csupán a képek, etűdök, a mozgás és vizualitás sokértelműsége – két női és egy férfi táncos-színész feszült-feszes-fájdalmas (pillanatokig talán szerelmi) hármasát látjuk, akiket zenészek fognak közre –, hanem ennek együttes hatása a koncentrált énekkel-zenével. A korzikai és örmény dallamok alapján összeállított kórusművek különleges hangzást jelentenek: az éles, mélyülő rezonancia mintha pont azt az erőt folytatná és fejtené ki bennünk, amit a mozgás képvisel. Kiloccsan a vörösbor a kecses üvegpoharakból, minden jelenetben kiterül egy folt; földre esnek és magasba kapaszkodnak az előadók: egymás nyakába hágva, valami fény felé. Ebben a küzdésben halál és élet egyszerre történik, folyamatosan.

Sötét lesz: vége. Véget ért a negyedik Interferenciák, amit sok fesztiválozóval együtt végigkövettem, néztem és írtam – a büfében Tompa Gábor minden munkatársnak köszönetet mond, pezsgőznek, ölelgetik egymást az emberek, fél lábbal már a TIFF Ház bulijában lógva – elbúcsúzom én is, itt is: sziasztok, viszlát!