Éjszaka, benne emberek

 Első sorban ülök a kolozsvári színház stúdiójában, a játék terét eltakaró könnyű, fekete selyemfüggöny közvetlenül előttem lebeg, olykor az arcomhoz ér, a székembe szorít – mintha a színpadról jövő szél fújná felém. Aztán csend lesz és sötét, érzem, ahogy lágyan a padlóra hull, és susog, amikor kihúzzák. Éles vakuvillanások rajzolják ki a térbe belépő két ember figuráját, nem tudjuk kik ők, hol vagyunk, csak az üldözöttség és kiszolgáltatottság éles helyzeteit érzékeljük – a Nona Ciobanu rendezte előadás ezzel a rejtéllyel indul.

Később arra gondolok, milyen jó lett volna ebben a sötétben időzni még. Persze képletesen értem ezt, a titokkal teli állapotra, mert ahogy felmegy a fény, és megpillantjuk a minimálisan berendezett szobát (tapétázott falak, középen rácsos ágy, jobb oldalon fekete fürdőkád, bal oldalt szobainas, alatta legalább húsz pár cipő), benne a két szereplővel, egy csinos, ijedt nővel és egy kemény arcélű férfival, és ők elkezdenek dulakodni, küzdeni és közben beszélni egymással, onnantól a szöveg finoman belecsúszik a viszony, a helyzet magyarázásába – kevés helyet hagy a néző számára. Nona Ciobanu Az éjszakai portás című filmet adaptálta színpadra, amit nem ismerek, de nem is fontos ez: az előttem álló történetben kell eligazodnom, a volt náci tiszt és zsidó származású nő, kínzó és áldozat szadisztikus játszmáiban. Györgyjakab Enikő és Viola Gábor energikus, profi, kidolgozott, rendkívüli színészi munkát sejtető játéka elemelt, megkoreografált, számomra sok helyen esztétizáló – és a délelőtti beszélgetésen Visky által feltett kérdést, hogy a rendező hogyan viszonyul a véletlenszerűséghez, az akcidentálishoz, a humorhoz, ami akár olyan szélsőséges helyzetben is megjelenik, mint a koncentrációs tábor, az esztétizáló nyelv felől értem, ugyanis ez a színházi megformálás kevés teret ad a két test, emberi valóság összetalálkozásának. Ezért lesz fontos, gyönyörű szép jelenet, amikor a nő szinte szeretetteli gondoskodással öltözteti fel a munkába induló férfit – aki ajtóban elbizonytalanodva visszafordul és az ágyhoz láncolja a nőt, lenullázva az előbbi mozdulatok meghittségét, közvetlenségét.

A rijekai Dramma Italiano mozgásszínházi Kafka-feldolgozására kíváncsian ülök be, gyönyörűek a szürke, század eleji hangulatot idéző jelmezek, jók a karakterek – a színpadon csupán három szekrény a díszlet, amit szobaként/egyéb helyszínként játszanak be a színészek. Három szöveg (A per; Átváltozás; A törvény kapujában) verbálisan és helyzetszerűen is megidéződik a színpadon, de a mozgás kiindulópontja a tágabban (témák szintjén) értett kafkai világ, elsősorban a bürokratikus és emberi viszonyok mechanikus hidegsége, személytelensége: gépiesen menetelő hivatalnokok kerülgetik egymást (vége)láthatatlan folyosókon, fognak kezet, vagy éppen ülnek a dolgozóasztaluknál és pecsételgetnek. A legjobb etűd, ami nem csak a mindenki számára ismerős utalások szintjén ábrázolja a kafkai világot, de mélyebb színházi értelmező viszonyt mutat fel, az Átváltozás. A Gregor Samsát alakító vékony, inas testű Tomas Kutinjac – a mozgásán látni, profi táncos – alsónadrágra vetkőzve, négykézláb mászkál. Jól érzékelteti a furcsa helyzetből adódó viszolygást, a családtagokban undort és félelmet ébresztő másságot: bemenekül az egyik szekrénybe, és mikor rányitják az ajtót, a rúdon kapaszkodva kuporodik össze a felső sarokba.

Amikor a szín – egy értelmező-guide magyarázatával kísérve (ti. hogy Kafka napjainkban is aktuális vagy sem) – kortársra vált, lanyhulni kezd a figyelmem. A vázlatosan felskiccelt helyzetekben bulizó fiatalokat látunk, akiknek érdeklődése csak a szex körül forog: hiába próbál diskurzust kezdeményezni az egyik srác Kafkáról, feltüzelt barátnője nem vevő a témára. A második rész hangoltsága mintha azt állítaná, ebben a világban nincs hely Kafka számára, másrészt az értelmezői viszony lehetőségét egyfajta korhűséghez kötné (szembeállítva az előadás két részét) – ezt az alkotói javaslatot nehezemre esik elfogadni. Az előadás végén egy Pina Bausch-parafrázis bukkan fel, a táncosok a Wenders filmből ismert meneteléssel zárják az előadást, amit nem nagyon tudok hova kötni, mert nem következik magából az előadásból. A közönségtalálkozón kiderül, a rendező-koreográfus Karina Holla Bausch tanítványa volt, ezért a tribute: akárhogy igyekszem, ez nem elég segítség, hogy az előadáshoz tartozóként értsem, fogadjam el a jelenetet.

A beszélgetés legérdekesebb része az, amikor Visky a Horvátországban székelő olasz társulat működéséről kérdez, a kisebbségiség sajátos kulturális kontextusairól: kiderül, hogy elsősorban olasz nyelvű és műfajilag széles skálán mozgó előadásokat csinálnak, és sok a projekt-alapú munka (a Kafka-előadásban is vannak külsősök), a társulat tagjai közt pedig akad olyan színész, aki Olaszországban született.

Körbenézek a színház büféjében (szeretem ezt a teret, jól lett kitalálva, kényelmes, beszélgetős, egyedül a konnektorok hiányoznak belőle), és mielőtt futnék vacsorázni – öt percem van zárásig – szokás szerint leakadok pár szóra embereknél. Egyszerre vagyunk fáradtak és oldottak, ami annak a jele, hogy elkezdtünk kifele menni a fesztiválból – a tájékoztatás kedvéért mondom, napok állnak még előttünk.