FESZTIVÁLNAPLÓ 4.
George Banu a szerzője annak a négynyelvű fesztiválkötetnek, melynek címe
A színház és az idegen párbeszéde. Erről a kötetről, illetve a témához kapcsolódó tapasztalatairól mesél a szerző a fesztivál témájával azonos beszélgetésen. Az idegen és az idegenek, a kettő lényegesen más — állítja Banu. Míg az idegenhez, az individuális utazókhoz a színházi emlékezetben a várakozás, az asszimiláció lehetőségei kötődnek, az idegeneket, a kollektív migrációt a félelem keltette elutasítás fogadja, ezt foglalja össze Banu a kötetet záró metaforában is: „Az idegen Ulisszesz, az idegenek a trójai faló.”
Banu tapasztalatairól is mesél, melyeket francia színházban idegenként látott, beszél arról hogyan idealizálódhat a „máshol”, vagyis arról a gondolatról, hogy az élet és a színház máshol van, nem itt. A dramatikus hagyományban megjelenő idegenség női alakjairól is szó van,
Medeáról,
Phédráról, illetve az idegen helyről való hazatérés kapcsán a
Három nővér Moszkváját hozza példaként. Az idegen mitologizációja nem lehet mindig pozitív — állapítja meg a szerző. Szóba kerül az idegen színész integrálása egy számára idegen színházba, az akcentus kérdése,
Peter Brook és
Ariane Mnouchkine színháza, illetve az, hogy hogyan válhat sztereotipikus gesztussá, divattá a szereposztások multikulturalitása. Ezzel a gondolttal
Cristina Mondreanu száll vitába, aki szerint ez nem sztereotipikus gesztus, hanem éppen a társadalmi és nemi identitás sokféleségének bizonyítéka, így van ez az utcán, a színházban is így kell lennie.
Részegh Botond kiállítását
Tompa Gábor nyitja meg. A kiállításon a fesztivál arculatából már ismert kép van kifüggesztve elsőként a Stúdió előterében.
Részegh Botond tusrajzain a fehér teret fekete vonalak szelik át, néha egészen hajszálvékony formában, máshol pedig egy helyen egymásra sűrűsödve, emberi fejek lehetőségeiként szerveződnek alakba. Izgalommal nézem végig a képeket, a fehér térben elrejtett, felismerhetetlen alakok között a fejen kívül, néhol még felsejlenek szemek, de minden más nagyon esetleges, csak találgathatunk, ez pedig izgalmas. A magányos és az egymásra tobzódó vonalak feszültséget keltenek, utóbbihoz a fejet társítom, előbbibe mindig a test valamelyik részét képzelem. „Élvezzék, ha tudják, ha nem akkor is próbálják meg” — hangzik el a végszó a képzőművésztől.
A Dél-Korea-i társulat
Medea on media című előadása felrázó élmény számomra. Ha össze kellene foglalnom, és ugye ezt kell tennem, azt mondanám, hogy Médeia története egy számítógépes játék, egy akciófilm és egy valóságshow mixeként jelenik meg. Az elején az újságírók szokatlanul hangos kiabálása még fülsüketítően hat, aztán megszokom az előadás nyelvezetét, melynek a testbeszéd, a fizikalitás és a mozgás része kerül előtérbe. Jót tesz fellélegezni abból az intellektuális munkából, amit a fesztivál során a befogadóktól újra meg újra elvárnak. A beszélgetésen
Kim Hyuntak rendező elmondja, hogy az előadásukban kritizált mediatizált társadalom, a média által kifordított, manipulált valóság kérdései nem azért foglalkoztatják őket, hogy az előadás után a néző hazamenjen és kidobja a tévéjét, hanem inkább azért, hogy hazamenjen, bekapcsolja a tévéjét és másképp nézze azt. A színészek arról beszélnek, hogy milyen testi kihívást jelentett nekik a felkészülés, előbb a mozdulatokat figyelték meg a játékokból, akciófilmekből, majd megtanították a testüket ezekre a mozdulatokra. Hosszú folyamatot öleltek fel a próbák, és csak később, a testen keresztül érkeznek meg ahhoz, amit a Medeiaról meg akarnak mutatni. „Engedd a testednek, hogy az csináljon, amit akar, ne a fejednek” — foglalja össze a felkészülés lényegét a társulat egyik színésze.
Tompa Gábor egyrészt pontosan követi
Samuel Beckett A játszma vége című darabjának szerzői utasításokat, másrészt pedig olyat mutat meg benne, amire egyáltalán nem számítunk — mondja el Rákoczy Anita az előadásról az alkotókkal folytatott beszélgetésen.
A játszma vége szereplőit egy szürke, fémes térbe helyezi a rendező, ahol az élet, természet jeleiként a falakon végigcsorduló vízfolyások jelennek meg. Ahogy a beszélgetésen is kiderül, a Tompa-rendezés nem kimondottan arra helyezi a hangsúlyt, hogy az ismétlődő beszélgetés-szekvenciák, cselekvés-sorozatok közepette mégsem történik semmi a színpadon. Fontos történések vannak, például Clov (
Bartha László Zsolt) vaskutyát hegeszt (valódi hegesztővel) Hammnek (
Bíró József), amit nem sikerül befejeznie, Nagg (
Makra Lajos) szerelmének, Nellnek (
Biluska Annamária) ajánlja fel a kétszersültjét. Ezeket az apróságokat a színészeknek az eszköztelenség nehézségei ellenére is sikerül megtölteniük, jelentésessé formálniuk. Minden mondat ismerős, újra meg újra elhangzik, a jelenetek újra meg újra megtörténnek, ezeknek bár nincs különösebb megkülönböztetőjük, semmilyen jelzett változáson nem mennek keresztül, mégis van bennünk valami fokozatos változás. Ezt a változást valahol a figurák mélyén kereshetjük, azt hiszem, valahol a saját kis zugukban eltöltött csöndjeikben, ahol sikerül elfogadniuk a dolgok végzetességét.
Gál Boglárka
