Kicsiben és nagyban

A tizedik nap a holland Transversal Theater Company Fractalicious! című intermediális előadásával startol. Felvezetésképpen Búzási András, a kolozsvári színház színésze mintegy konferansziéként mutatja be a nézők elé lépő akadémikus előadót, Bryan Reynoldsot, és abban a pillanatban még nem tudjuk, fiktív avagy valós személyről van szó. Később kiderül, mindkettőről. Búzási bemutatása mindenben megfelel a valóságnak (bizonyítékként itt a Reynoldsról szóló Wikipédia-cikk. Azonban a színházi helyzetben parodisztikusan, hivalkodó túlzásnak hat az akadémiai teljesítmény leírása, amit a rendező vélhetően ironikus-dekonstruktív gesztusnak szán, így rögtön szerepszerűen viszonyulunk a kalapos, lazán öltözött figurához.

Egyfajta perfomance lecture közönségévé válunk: a színpadi pulpitus elé lépő Bryan Reynolds traktátusa egyszerre veszi komolyan, és bontja szét ironikusan-reflexíven magát minden pillanatban. Az összes izmom csatába állítom a filozófiai referenciáktól hemzsegő szöveg követéséhez, de az előadói sebesség olyan fokozaton pörög, valamint Reynolds is izgága, és ehhez osztja még a figyelmem a háta mögötti VJ-vágta valamint a teret betáncoló Jessica Emmanuel mozgása, hogy ha referálnom kéne ehelyt az Artaud, Deleuze, Zizek, Lacan, Derrida hivatkozásoktól hemzsegő szövegről, nem állnék jót magamért. (Talán majd visszatérek erre egy utólagos lábjegyzet erejéig, amint megkapom a szövegkönyvet, ugyanis Reynolds a délelőtti beszélgetésen felajánlja a hallgatóságnak, hogy az érdeklődőknek elküldi emailben – nyomban feliratkozom a listára.) Elég hamar kiderül az előadás hangoltságából, hogy a Fractalicious! nem a kognitív nézői befogadásra apellál, legalábbis nem kimondottan arra, hanem az impulzusok áradatában magára a befogadás helyzetére, jelenségéreirányítja a nézői figyelmet.

Reynolds a délelőtti közönségtalálkozón szubjektum-elméletéről beszél, kifejtve, hogy a véletlenszerűség, a váratlanság kiélesíti a tudatot, és egy másfajta, nyitott érzékelési helyzetet teremt az ember számára – de vajon, merül fel bennem a kérdés az előadás-élményem viszonylatában, nem állhat elő az a helyzet, amikor az ingerekkel való elárasztottság, valamint az egyes elemek (mozgás, beszéd, látvány) tetszőleges összekapcsolhatóságának túltelítettsége az elzárkózást, elhatárolódást vagy semleges viszonyulást hívja elő a befogadóból? Magamon ugyanis éppenséggel azt figyelem meg, hogy a jó diákként való viselkedésem (egyébként tényleg felszabadító) elengedése után kevéssé mozgatnak meg az előadás aleatorikus játékai – szívből remélem, nem azzal a tragédiával kell szembesülnöm, hogy kiöregedtem a kortárs művészetekből.

A Viktor, avagy a gyermekuralom nagy élmény volt számomra, amikor először láttam, és ez a helyzet másodjára sem változott. Albert Csilla és Dimény Áron gyermekfigurái egyszerűen lenyűgözőek. Persze, ahogy ez az előadásban elhangzik, nincs itt semmiféle gyerek, sosem is volt – a kilencedik szülinapját III. Richárd-i elhatározással (gazember lesz, avagy felnőtt) ünneplő Viktor, és mellette Eszter alakjai radikálisan felszámolják a gyermekkor ártatlan védettségének édeskés mítoszát. Purcărete nagyszerűen használja Vitrac szövegének retorikai csavarját, aminek köszönhetően egymás mellé kerülnek az élet mindennapi helyzetében kimondott és ki nem mondott, ám odaértett dolgok, érzések, megfigyelések. Ami a Cheek by Jowl Übü királyában stilárisan is két, jól megkülönböztethető világra bomlik, itt szétválaszthatatlanul olvad egybe (de úgy, hogy a néző mégis érzékeli a kimondhatóság és kimondhatatlanság regisztereit), és ebből születik az előadás kegyetlen, szívbe markoló, sötét humora. Szörnyetegeket látunk sorra felbukkanni a perspektivikusan torz térben, ám az optikai csalódások nem pusztán a látványban jelentkeznek, hanem a karakterekben (és a dialógusokban) is: Szűcs Ervin felszarvazott férj-karakteréből ki-kirobban az őrület fájdalma, amelyekből a polgári társaság – legyen szó tortába vetődésről, vagyont érő vázák szétzúzásáról, motoros fűrésszel való hadonászásról, azaz bármilyen szó szerinti és képletes lemeztelenedésről – mindig képes finoman visszarándulni és újrarendezi (ön)védelmi felületeit. Ha tetszik így (ha nem, akkor is), a Viktor a botránnyal foglalkozik, mindannyiunk botrányos életével – a gyomorbetegségben szenvedő, lépten-nyomon szellentő és túlvilágian titokzatos Ida Mortemar (Györgyjakab Enikő), aki beavatja a mindentudó, koravén, halála előtt álló kisfiút az élet utolsó rejtelmébe, pedig azt mondja a fintorgó, szoba sarkába húzódó, kínosan röhögcsélő társaságnak: nincs erre más gyógymód, mint beszélni róla.

A sétatéri Chios taván napról napra terebélyesedő jégréteg a még úszható részbe tereli össze a kacsákat – ahogyan sétálok hazafele, minden ideiglenességem szállodai otthonába, elönt a fesztivál időtlen idejének érzése. Aztán arra gondolok, nem is véletlenül – ősszel érkeztünk meg, közben megjött a tél, a Mikulás is meghozta ajándékait. Mit lehet ehhez hozzátenni: így is mozgásba hozza életünket az Interferenciák.