A HÁBORÚ ANATÓMIÁJA

 Régóta érdekelt, foglalkoztatott a háború és annak mechanizmusai. Megérteni, hogy miként működünk mi emberek, miként vezényelnek minket bele helyzetekbe. Átértékelni a háborút. Igen közel van hozzánk időben a második világháború, mégis nekem csak az olvasmányaimból, valamint nagyapám történeteiből rajzolódik ki. Ismerem a német művészek háborús képeit (Arnold Gros, Kate Kollwitz, Otto Dix, stb.), nagyon erős hatással voltak rám, de valahogy mindig túl illusztratívnak tűntek, ami természetes, hisz ők megélték, átélték a háborút. 2015-ben láttam egy nagy Alberto Burri kiállítást a New York-i Guggenheim múzeumban. Teljesen lenyűgözött az a fajta nonfiguratív háborúábrázolás, amelyet Burrinál láttam. Azóta foglalkoztat a kérdés, hogy én – aki inkább figuratív beállítottságú vagyok – miként ábrázolnám a háborút. Tulajdonképpen ezt a folyamatot gyorsította fel 2017 utolsó napján Tompa Gábor, ugyanis találkozásunkkor megkérdezte, nem volna kedvem a háborúval foglalkozni, hisz a 2018-as Interferenciák Fesztivál témája a háború, az emlékezés lesz, és ha úgy gondolom, kiállíthatnék ott. Természetesen igent mondtam. Így kezdődött.
A munkák középpontjában az embertömeg és az egyén van. Mindkét dolog nagyon érdekel. Az első: miként mozog és gondolkodik a tömeg, az az emberi massza, amelyet a harcba ölni – vagy talán halálba – küldenek, miként mozognak, gondolkodnak helyettük a náluk hatalmasabb erők. Valahogy mindig egy összefüggő masszának képzeltem azt a hatalmas tömeget, amely harcolni indult. Egy fegyelmezett, hatalmas amőbaként mozgó valaminek, amelynek külön-külön van lába, de együtt mozog, van feje, mégis helyette gondolkodnak és hoznak döntéseket. Ezt a jelenséget akartam megrajzolni, megfesteni.
Második: az egyén, aki szemtől szemben megéli az ölés vagy a saját halála pillanatát. Győztes és áldozat. Más kérdés, hogy a kortárs háborúk most már virtuális térben is zajlanak. Ez a tény kapcsolja ezt a sorozatot a Lélekvesztéshez. És ami talán a lelkiismeret-furdalás kizárásával is jár, ugyanis nem kell az áldozat szemébe nézni. Az én és a másik egyén elvesztése a virtuálisban, valamint az ölés, a halál pillanatának megrajzolása, megfestése volt a kitűzött célom. Az erőszak és engedelmesség, a tömegben az őrjítő magány. A győztes magánya. A legyőzött magánya. A halál. Az acél szagú és ízű közöny, vagy az őrületig fokozódó bűntudat, amely a számtalan élet kioltása után eluralkodik az emberen. Ezek az ambivalenciák érdekelnek, ezeket akartam kifejezni. A háború istenévé duzzasztott emberi egók, amelyek kényük-kedvük szerint rendelkeznek az alattvalóik életével, halálával.