FESZTIVÁLNAPLÓ 5.
Színházi könyveket nem lehet csinálni, de kell — ezzel indítja
George Banu a hétfői dupla könyvbemutatót. A
Román Kulturális Intézet Kiadójának
Tompa Gábor életművéből összeállított albumát és
Mircea Morariu George Banu színházkritikusról készült könyvét mutatják be, ezek körül zajlik a beszélgetés. A könyvek szerkesztői elmondják milyen tapasztalat egy rendező és egy kritikus életművéről írni könyvet — utóbbi azért izgalmas, mert egészen ritka dolog. Idézek néhány gondolatot az elhangzottakból:
„a könyvben nincs jelen ő, sem az alkotó, sem a néző, színházat csinálni ezek nélkül lehetetlen”
„a színház szerencséje a múlandó jellege, az írással nem így van”
„a rendezők hülyeségeire nem emlékszünk”
„
Tompa Gábor Peter Steinhez hasonló módon életművével egy intézményt és egy fesztivált is felépített”
„amit a könyvben látunk, segít felidézni egy rendező sikeres előadásait, a fő motívumokat”
„az elmúlt 9-10 év rendezései vannak a könyvben, nem csak a jó előadásaim”
„esetleg megmutathatom majd az unokáimnak”
„
George Banu az árnyékban ülő kulturális miniszter”
„az első írásaim és a mostaniak között kellene lenni fejlődésnek”
„ez a kötet a fotósoknak is köszönhető”
„
Visky András a román színház első dramaturgja”
„megdicsértelek, végeztem”
A
Luxemburgi Nemzeti Színház Rinocéroszok előadásán a nézők között kezdődik Behringer és Jean vitája, majd lassan a többi színész is megszólal a nézőtér különböző pontjairól. A színészek sokáig köztünk is maradnak, ki-be járkálnak a sorok között, nézőket állítanak fel helyükről, majd szétnyílik lassan a színházi függöny is és elkezdődik a rinocérosszá válás. Kezdetben csak a sötét és az akusztikus hatások jelzik a rinocéroszok közeledését, a veszélyt, majd az előadás végére a közönség maga lesz rinocérosz, és Behringer kivételével mindenki lassan átáll a vasrács túloldalára, a rinocérosz-oldalra.
Eugène Ionesco darabjában a rinocérosz a sztálini és náci diktatúrák képe, de a mának is megvannak a maga rinocérosz veszélyei. Kérdés marad hogyan változtunk mégis rinocérosszá? Miért nem vettük észre, hogy ez lett belőlünk? És a színpadra felépített vasrácsok mögött végül ki a rab? Az előadás német, francia, és luxemburgi nyelven szólal meg — erről az ötletről azt mesélik a beszélgetésen, hogy Luxemburg pontosan ilyen város, reggel, amikor elindulsz otthonról még nem tudhatod hány nyelven fogsz beszélni aznap.
Az estét a
Bodó Viktor —
Keresztes Tamás páros
Egy őrült naplója előadása zárja. Vártam már ezt az előadást, pedig a monodrámákkal kapcsolatban vannak félelmeim. Keresztes Popriscsinje a társadalom áthidalhatatlan különbségei miatt kezd önmarcangolásba, ehhez a belső utazáshoz pedig Keresztes megtalálja a megfelelő technikai eszközt, egy loopert. Jól működik és nagyon izgalmas az a looper-őrület, amit Keresztes a saját hangjának, beszédének felvett és újra meg újra visszajátszott darabkáiból rak össze. Ebben a rendkívül átgondolt, funkcionális, precízen bevilágított kis térben (
Keresztes Tamás tervezte a díszletet) minden tökéletesen a helyén van, rendjén működik, ezek a rendek, az elrejtett trükkök pedig aláhúzzák a hivatalnokot gyötrő mániákusságot, zavartságot. Jól egyensúlyozik ezekkel az állapotokkal az előadás,
Keresztes Tamás játéka, illetve akik láthatatlanul őt segítik ebben, megmutatják ennek a világnak a belső logikáját. Belekerülünk mi is ebbe a világba, nem idegenkedve nézzük, szurkolunk neki minden csínytevésében. A beszélgetésen az előadás előzményeiről beszélnek,
Orlai Tibor producer ötletéről, ami másfél évig érlelődik Keresztesben, majd a
Bodó Viktor felkéréséről. Lehet beszélni a körülményekről, mert más minden helyén van, nem szorul magyarázgatásra.
Gál Boglárka
