FESZTIVÁLNAPLÓ 2.
Az idegenség témája juttatja eszembe, hogy mennyire nehéz elkezdeni egy fesztivált. Megérkezni, ismerős arcokat keresni előadások előtt, majd este a büfében, felvenni a fesztivál ritmusát, elhelyezni a saját kis térképeden új helyeket, addig ismeretlen embereket — ezek történnek az első és második napon. Erre sok energiád megy rá, kellemetlenül is érzed magad saját bolyongásaidtól, attól is, hogy még nem tudod, hol van konnektor a büfében, ahol a laptopod töltheted és furcsán nézegetsz a fotelokon ülők mögé, hogy vajon nincs-e konnektoruk. Aztán egy kis szerencsével a fesztivál talán mégis befogad, és kezded azt gondolni, hogy találsz magadnak konnektor, és helyet is ebben a struktúrában.
Megtalálom a helyem Farkaséknál, akik most a Tranzit házba költöztek be, és az első sorban ülve sem feszengek attól, hogy vendégségben vagyok náluk, Ernelláék viszont igen. Az említett nevek
Hajdu Szabolcs rendezésének címszereplői (
Ernelláék Farkaséknál), történetük abból a helyzetből bontakozik ki, hogy Farkas (
Hajdu Szabolcs) és felesége, Eszter (
Török-Illyés Orsolya) otthonába váratlanul betoppan Eszter nővére és családja, Ernella (
Sárosdi Lilla), Albert (
Szabó Domokos) és Laura (
Hay Anna). Nem először látom az előadást, így nem böngésztem előtte a színlapját sem, szóval meglepnek az új színészek. A
Maladypé Bázison játszott előadásban
Tankó Erika Ernelláját rokonszenvesnek találtam, de Sárosdi Lillának is szívből örülök! Farkas cinikus humora, sokszor gyerekes viselkedése, Eszter végtelen türelme, visszafogottsága, Albert őszinte tehetetlensége, és Ernella flancolása is szerethetővé válik. Mindenki kibeszéli a gondjait valakinek, így értjük meg mi is, hogy mit jelent, ha „a kettőből nem akar három lenni”, hogy mi áll Ernelláék sürgős hazautazása mögött. Végül pedig ahogy kibukkannak a problémák, úgy szépen el is simítódnak, és talán a hangulat is annyira jó lesz, hogy azon a vacsorán is szívesen ott maradnék velük, amire Eszter megterített.
A fesztivál első könyvbemutatóján
Cristina Modreanu szerzővel
Tompa Gábor és
Visky András beszélget. A szerző nemrég megjelent,
Utopii performative (Performatív utópiák) című könyvében a 21. századi amerikai színház ’radikálisnak’ nevezett alkotóiról olvashatunk esszéket. A könyv kapcsán
Tompa Gábor izgalmas beszélgetést indít el a mainstream színház vs. független színház szembeállításról, de a kategóriákként használt fogalmak stigmatizáicójáról, illetve a romániai és amerikai színházi működések különbözőségéről is szó esik. Illetve arról is, hogy német és francia színházi kultúra tendenciái hogyan mondanak le az intézményesült struktúrákról, az egyetlen vezető mögé felsorakozó színházi alakulat mintájáról és helyette a kollektív alkotás lehetőségeit tartják fontosnak.
Az esti
Bölcs Náthán előadás
Armin Petras rendezése, és a szünet után üresen hagyott néhány székből ítélve elérte a nézői befogadás, tűrőképesség, figyelem bizonyos határait, és ezt itt nem rosszallóan jegyzem meg, a nézőnek szíve joga távozni, ha úgy dönt. A nagyszebeni
Radu Stanca Nemzeti Színház és
Schauspiel Stuttgart színészeivel létrehozott előadás több nyelven szólal meg, ez némiképp lassítja is a közvetítést a néző felé. A tűz nyomaitól füstös, templomszerű oszlopok közé szorított családi, szerelmi, hatalmi problémák, a színpadi történésekre ironikusan reflektáló szavak (pl. secret [titok] — vetítik ki egy hatalmas vászonra, amikor Recháról Daja elárulja a templomosnak, hogy keresztény lány), és a játék eltúlzottsága együttes erővel döntik meg Lessing-szövegben megjelenő békés együttélés lehetőségét, illúzióját. A közeg, amelybe ezeket beilleszti a rendező sajnos ismerős és mai: pénz, bombák, gyűlölet, érdekek. Az együttélés nem békésen zajlik, háború van, vallási, etnikai gyűlölködés, szexizmus és még sorolhatnánk, hogy mi minden más kerül a színpadra a minket körülvevő problémákból. Ezek után azt is tökéletesen érteni lehet, ha valaki úgy dönt, nem nézi végig ezt az őrült káoszt, így arról is lemarad, hogy végül a Highway to hell számra megy le a tapsrend.
Gál Boglárka
