FESZTIVÁLNAPLÓ 3.
A
Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmjében, ahogy az előadásában is láttuk, a szereplők az otthonukban, az otthon hiányában, vagy éppen a családjukban válnak idegenné. Az előadást követő napon a filmes változatot is megnézhettük, de mivel itt nagyon ügyeskedni kell az időmmel, kimaradok a vetítésről, amit még akkor is bánok, ha már kétszer sikerült látnom a filmet, mert harmadjára is szívesen megnéztem volna.
A
Schauspielhaus Bochum Jób című előadása is családtörténetet mesél el, Mendel Singer zsidó tanító családjának széthullását.
Lisa Nielebock rendezésének szereplői sorban besétálnak elénk a színpadon kialakított dobozszerű építménybe. Mendel Singer bármennyire igyekszik összetartani az alaphelyzetben fennálló családi struktúrát a pillanat, amikor egyik fiát besorozzák katonának mindent felborít. Másik fia Amerikába költözik, lányát vágyai a családi otthonból kifelé csábítják. Feleségével elhidegült házasságban élnek, Menuchim fia betegsége miatt a tanító elveszíteni látszik hitét, majd a család a beteg fiú nélkül költözik Amerikába.
Bevallom, csak nehezen tudok ráhangolódni az előadásra, sokáig a nézőtéri félhomályban figyelem a közönség különböző pontjairól érkező köhögések logikáját. Egyes köhögések sorozatokat indítanak el, másokra meg csak egy-egy köhögés válaszol. A
Joseph Roth regénye alapján készült előadás sajátossága, hogy a szereplők végig együtt vannak a színpadon, az éppen nem játszók, akik elutaztak vagy meghaltak is mindig a doboznak valamelyik pontjáról figyelik társaikat, máskor pedig játékukkal egészítik ki a róluk szóló mesélést. A bezártság kérdése mellett a család erőszakossága, Menuchimra kifejtett nyomása lesz megdöbbentő. Nem képesek elfogadni fiúk betegségét, azzal küzdenek, hogy mindenáron hozzájuk hasonló, vagyis „normális” legyen. A megváltást mindenki számára mégis éppen ez a fiú hozza el és az ő zenéje, aki a családi nyomás távollétében kigyógyul betegségéből és Amerikába utazik. Menuchim kinyitja az őket beszorító dobozt és mindent megbocsát apjának, aki Menuchim látogatásának hatására végre képes lesz másként látni Amerikát. A doboz kinyílik, a családból bár néhányan meghaltak, megőrültek, mégis együtt maradnak a színpadon és Menuchim köré, a csoda köré gyűlnek. Regények színpadi adaptációjánál mindig kérdés, hogy a történetet miként helyezi át színpadra, ebben az esetben az adaptáció nem kimondottan dramatizálást jelent, vállalja a szöveg eredeti formáját és sok helyen hagy benne epikus részeket. Ez a doboz így kicsit olyan is lesz, mint egy kinyitott könyv, melyben a történet szereplői életre kelnek.
Nem keveset kér a nézőtől
Gavril Pinte Az éjszaka szívében — Lear-epizód rendezésével. Este fél 10-kor buszra szállunk és egy gyárépület udvarán felhúzott sátorba megyünk színházat nézni a novemberi hidegben. Takarók várnak minket, mindenki betakargatja magát, van olyan, akinek két takaró is jut, aztán egyiket a később érkezőknek adja. A keskeny színpadra, amit egymással szemben elhelyezkedő nézőtér zár közre, síneket építettek, két oldalán vékony sáv húzódik, ilyen közelről látjuk a Shakespeare-i műből ismert király történetét, aki lányai között osztja szét birodalmát.
Az előadást nem csak a hideg teszi testi tapasztalattá, hanem erős vizualitása is. A durva anyagokból készült kellékek, a rozsdás vas, a száműzetésbe kerülők bakancsai, látványvilág ormótlansága összecseng azzal az indusztriális közeggel, melyben mi is ülünk, ahol egyszerre vagyunk kint és bent, ebben átlátszó falu sátorban. Az akusztikus világ erőteljessége, a vascsövek kalapáccsal, fémmel történő megszólaltatása is egyfajta rituális jelleggel társul, ugyanúgy, ahogy az előadás többi eleme is. Egyszerre lesz minden materiális tapasztalat és nagyon poétikus élmény ezen az éjszakán, melynek középpontjába az előadás a Lear és a többi száműzött bolyongásait, úton levését és őrületét helyezi.
A zenei programokra sajnos ma nem jutok el.
Lucian Ban jazz-zongorista koncertjéről maradok le, ezt pedig a szobámban próbálom pótolni. Hazafelé még hallom a Szamos túloldaláról a Tranzit házban az utolsó számokat, és arra gondolok, hogy milyen jó lett volna a
Suburbia 11 zenekar ska-punk zenéjére ugrálni kicsit és felmelegedni a hidegben eltöltött másfél óra után.
Gál Boglárka
