Yiannis Ritsos: ISZMÉNÉ

Az előadás elsősorban megszólítja a nézőközönséget, hogy foglaljon helyet és hallgatózzon, érzékelje a vizuális installáció és a teljes meztelenségében megnyilvánuló emberi hang összefonódását. Ez a bevezető mozzanat a nyitányt rendkívüli összpontosítással ötvözi. 

Iszméné mint az emlékezet kertésze, magányában a gyermekkori történésekkel való érzéki kapcsolatot táplálja. Ragaszkodik a legjelentéktelenebb értékekhez, ellentétben nővére, Antigoné tökéletességre való törekvésével, vagy azzal a fellengzős zárkózottsággal, amelyet apja, Oidipusz udvarában várnak el tőle. Ragaszkodásából születik meg a gondolat, a beszéd, a látásmód, amelyet lassan és derűsen hoz létre.
Ennek az élete végéhez közeledő asszonynak a gesztusa – akinek múltja oly sok tapasztalatot és erőszakos élményt halmozott fel, és mindezeket átlényegíti egy hosszas, egyszerre érzéki és lírai meditáció formájába –, ez a gesztus Iszménét egyetemes karakterré avatja, egy páratlan és megnyerő jellemmé. Számára a tér a gondolati világ finom megtestesítője, az emlékezet legbelsőbb zugaiból, képzelgésekből, árnyakból áll össze, csupa káprázatos intenzitás.
A játéktér egyetlen négyzet alakú medencéből áll – ebben fürdik Iszméné mindvégig –, mely a kerti szökőkutakra emlékeztet, ezt övezi az elhagyott palota, amelyben Iszméné halálára készül. A színésznő hangja egyúttal jelentést is hordoz, egy kitágult testben visszhangzik, amely jóval túlnő látható határain: a lélek hatalmas tükre.