FESZTIVÁLNAPLÓ 6.
Kedden a szokottnál is korábban kezdődik a színházi program. Ebéd után a
Román Nemzeti Színház épületéhez indulok, ma két előadást nézünk itt.
Giacomo Casanova utolsó éjszakájára gyűlünk be a kis stúdióterembe, az oldalsó szektorból nehézkesen lehet feliratot olvasni, néhányan hőbörögnek is mellettem. És tényleg probléma lesz az olvasás. A dolgozószobára emlékeztető, fölösleges tárgyakkal telezsúfolt térben saját élettörténetét, szerelmeit, kalandjait felidéző Casanova monológját halljuk. Végig a kivetítőre tapadt szemekkel, kitekert nyakkal bámuljuk-olvassuk az elhangzó szöveget. A színpadon is legfeljebb ez történik, szövegolvasás és néhány kézügybe kerülő tárgy kézbevétele, szétdobálása. A tapsrend alatt a kedves, idős színész arca juttatja eszembe, hogy milyen kínos is tud lenni a színház nézőknek, színésznek egyaránt, és milyen kár, hogy ez a tekintet csak most néz fel a szövegből, mert e nélkül nem sok juthatott el hozzám Casanova sorsából, halála előtti kétségbeesett számvetéséből.
Péksüteménnyel doppingolok a nap további programjaira, majd megpróbálok a hidegből bejutni az épületbe kezdés előtt másfél órával. Az oldalsó bejáratokat végigpróbálom, majd végül a művészbejárón keresztül vergődöm át magam a színház csillogó karácsonyfákkal díszített előcsarnokába. Helmut Stürmer színházi installációját, a
Fuchsiádát nézzük. A szöveget Urmuz írta, sajnos a neve nem sokat árult el nekem, de utánanéztem. A román avantgárd író művét az 1953-ban elhunyt Theodor Fuchs zeneszerző, zongorista élete ihlette, és egy zsenitörténet meghiúsulását írja le. Helmut Stürmer ehhez a kontextushoz épít fel egy sajátos és bizarr színházi világot. Látunk benne összefércelt férfi-női figurákat, mitologikus alakokat, például Vénusz istennőt, aki fekete bőrkanapéjára invitálja Fuchsot, de megjelennek salátából, egyéb zöldségekből összeállított lények is, akik egy „párbaj” alkalmával elfogyasztják egymás élelmiszerekből álló belső szerveit, testrészeit. Minden lehetséges és szürreális ezen a színpadon, ahol a zongora billentyűi és maga a zongora is önálló életre kel. A zeneiség és vizualitás kerülnek előtérbe, a szövegből nem sok hangzik el, a beszédnek pedig egy torzított, érthetetlen formájával is találkozunk.
Este
Declan Donellan Szeget szeggel című előadását nézzük, ami a tökéletes letisztultsága, precizitása miatt válik jó élménnyé. Olyan fajta színház ez, ami nem vállal túl sokat, de azt viszont nagyon jól csinálja. Talál egy jó szöveget, ehhez egy minimalista díszletben elképzelt színházi formát, megspékeli néhány rendkívül jó színésszel és kész is a jó előadás. Itt most sarkítok, nyilván ennyi még nem elég mindenhez. Jól kitaláltak benne a mozgások, és ezek helyei. Kezdetben együtt állnak fel a szereplők, egy csoporttá alakulva keringenek a piros kockák között, majd ebből válik ki mindig egy-egy szereplő. Ahogy a végén Izabella is igent mond a Herceg felkérésére, úgy visz az előadás minket is táncba.
Végül VAN-koncertre vonulunk át a Tranzit Házba, és bár a filmzenekar énekese nincs jelen csak a vetítővásznon, a közönség lightosan ringatózhat a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan film dalaira.
Gál Boglárka
