Rettenetes szülők

Az eltérő alkotásokat fakadó különbségekkel, de a Cheek by Jowl Übü királya a kolozsvári színház Ivanovék karácsonya című előadásával áll szoros párban a fesztiválprogramban – a generációs konfliktusokat, a polgári és egyáltalán felnőtt életmód (bonyolult) képmutatásait leleplező, kikezdő vagy szétbombázó gyerek-kamaszok lázadását tematizáló előadások sorába viszont könnyedén illeszkedik Purcărete rendezése, a Viktor, avagy a gyermekuralom.

Declan Donnellan rendezése Alfred Jarry polgárpukkasztó drámáját napjaink (francia) polgári környezetébe helyezi, hogy aztán ott robbantsa fel a teli bilit – a civilizációs gátakat átszakító ego ámokfutásának távirányítóját egy kamaszfiú kezébe adva. Fehér, steril, klasszikus vonalakat őrző, de modern polgári lakás nappaliját látjuk a román színház nagyszínpadán: minden tárgy a helyén van, vagy inkább minden tárgynak pontos helye van ebben az ízlésesen életidegen rendben. Egy unatkozó kamasz hever a fehér kanapén, kezében kamera, és miközben egy francia híradó hangjait halljuk, a fiú digitális idegenvezetése révén bepillanthatunk a (természetesen itt nem megépített) kulissza-lakásba: a konyhába, a WC-be, előszobába, és látjuk a fürdőben készülődő anyát. Ennek a tökéletes felületnek a feszültségére a fiú sugárzóan magányos unalmán kívül csak pár apró kép utal kezdetben: nagytotál az orrban ülő fikáról, egy felvágott paradicsom kézzel való szétmorzsolása, apró (szahar?!)pötty a WC-ülőkén. Bejárva a lakást újból a nappaliba érünk, ahol végre megjelennek a bézs tapétához öltözött elegáns szülők: feszengve-izgulva igazítják a tárgyakat, simítgatják egymás ruháit, a férfi még a falra akasztott festményeken is mozdít hajszálnyit. Vendégeket várnak. A jólfésültségbe színes villámként csap az Übü-rémálom: a fiú fantáziája zöld fénnyel árad ki, és ebben anyu és apu, később a család vendégei is torz ösztönlényekké válnak. Donnellan rendezése az eseménytelen, balesetmentes vacsora és a mintha tudatalattiban játszódó, a lakást csatatérként használó Übü-történés két síkját váltogatja. A kettő között – épp ebben áll az előadás botrányossága – nincs érintkezés.

Ha generációs probléma színreviteleként olvassuk Donnellan rendezését, mondja Visky András a szakmai beszélgetésen, akkor elég jelentéses, hogy a szülőket-felnőtteket megmozgató vízió után a (másik síkon hatalmat átvevő) kamasz végül közéjük ül. Morzsolgatom magamban az élményt, sokszor tapasztalom, hogy az (egyetlen) ötletre – még ha azt remekül, kidolgozva viszik is végig az alkotók – épülő előadás esztétikailag és gondolatilag is egyszerűbb, mert tézisszerűbb javaslatokat kínál. Aztán a szünetben beszélgetésbe elegyedem egy Párizsban évek óta lakó barátnőmmel, aki rajong az előadásért, hosszan ecseteli a francia polgári világ kontextusát, a kifinomult fogyasztói társadalom visszás elfojtásait – persze, nagyokat bólogatok, tökéletesen elhiszem az élményét: hiszen maga a színház mélységesen kontextuális műfaj.

Jó példája ennek az Urbán András rendezte Ivanovék karácsonya is. Sokan mondták már, hogy élesen megosztja a kolozsvári közönséget – erről remek beszélgetés kerekedik majd a szakmain –, és miután megnézem az előadást, azon gondolkozom, miért. Egyrészt mert azt tapasztalom, Urbán színházi gondolkodása egyre kifinomultabban ad teret a humornak, a szürreálisba hajló jelentésalkotásnak, bármilyen kényelmetlen témával is foglalkozik – a pár évvel ezelőtti keményvonalas előadásaihoz képest –, másrészt, ha maga a téma a felháborító, akkor azon is fel kéne háborodni, amit a Viktor tesz a néző elé, nem? Persze téma és színházi nyelv soha nem elválaszthatók egymástól: a retorikai megformáltság is lényegi része a jelentésképzésnek. Úgyhogy, ha ennek az előadásnak sikerült megosztania a nézőket, akkor pontosan abban a helyzetben van, amiben lennie kell: beteljesítette önmagát. Visky negatív misztériumként értelmezi az Ivanovékat, aminek a végén nem a boldogság, a születés, a Messiás eljövetele áll, hanem mindenkinek a kiirtása. Nem ülepedett még le bennem az előadás, kavarog – hadd kavarogjon Viola Gábor vérfagyasztóan komikus dadája; a zuhany alatt álló gyereksor (köztük Dimény Áron tisztán beszélő kétévesével); a ravatalnál vicceket mesélő favágók; a bolondok háza; Albert Csilla és Váta Lóránd ünnepi, szenvtelenül szenvedő házaspárja; az érzés, hogy valami nem oké az emberi viszonyokban; a kérdés, hogy mi nem.

Szakmai beszélgetés után nem sokkal a Tranzit Házba sietek, a Bookart Kiadónál pár évvel ezelőtt Zsigmond Andrea szerkesztésében magyar nyelven megjelent Tompa Gábor-szótár angol kiadásának (Label curtain. A private theatrical dictionary) bemutatójára, ahol George Banu méltatja a kötetet, a szerkesztői gondolat játékosságát. Majd Részegh Botond Erőtánc / Nightfall című kiállítását nyitja meg Tompa: a falakat sötét, torz alakok képei borítják. Mindig az érdekes, ami nyugtalanító, ezzel felvértezve vágok neki az estének - voltaképp a holnapi beszámolóm anyagának. Hiszen tudható, egy fesztivál időszámításában nem reggel kezdődik, nem a sötéttel ér véget a nap.