Kötelek, láncok, comedia dell’arte

Vidám, energikus társulat a Habimáé. Annyi energia van bennünk, majd’ kicsattannak tőle – egymásra rakódnak bennem a tőlük látott előadások élményei, de az is, ahogy négy évvel ezelőtt a Tranzit Házban bulizni láttam őket, akrobatamutatványnak simán beillett volna. Az Ilan Ronen rendezte előadás kezdetén elmosolyodtam, mert ezt az érzést idézte fel bennem: a színészek nagy táncos-zenés vigalomban jönnek ki a színpadra, románul köszöntik a nézőket, kórusban éneklik, hogy kapcsoljuk már ki telefonjainkat, felteszik commedia dell’arte maszkjaikat, majd kezdődik (egy kicsit másfajta) banzáj: velencei ficsúrokat látunk, amint körbeállva rugdosnak egy földön heverő zsidó férfit. Felvillan az idegengyűlöletről (is) szóló történet kontextusa, és előrevetül a végkifejlet.  

Shani Tur díszlettervező csak pár elemet használ a szinte üres térben: a mennyezetről kötelek lógnak, egyik végükön karabiner, a másik a hátsó falhoz erősített vasrúdhoz van kötve; a háttérben két széket látunk, aminek támláján fonott Dávid-csillag és kereszt. A köteles játékot folytatják a világos bézs-fehér lenvászon jelmezek, főként Portia (Hila Feldman) és Nerissa (Rinat Matatov) keményített ruhái, szorosra húzott fűzői. Itt aztán nem könnyű levegőhöz jutni nőként: az apai örökség feltételei rövid, furfangos pórázzal tartják fogolyként Portiát, és ez a kötöttség erős képben nyilvánul meg, mikor öltöztetés közben székre áll, fűzőjének vastag szálait pedig körben álló férfiak tartják (Nerissa nézők kezébe is juttat ezekből). Nem csak a nők dolga nehéz ebben a történetben: mindenkit köt és mozgat valami és valaki: pénz, kezesség, kamat, barátság, szerelem, érdek, elemi gyűlölet.

A commedia dell’arte maszkok, amik a Velencében játszódó történetet földrajzilag, kulturálisan is elhelyezik a néző számára, a komikusan túlzó jelenetek (a két, pórul járt kérőt szemüveges-köpenyes kérők öltöztetik be szemünk előtt marokkói és aragóniai hercegnek) és a meseszerűen elrajzolt alakformálás (Portia vörös, göndör hajkoronájával, Nerissa búbos kontyával mintha meséből léptek volna elénk) könnyeddé, elevenné teszik A velencei kalmárt. Ronen rendezői döntése, hogy a komédia felé mozduljon a játéknyelv, egyszerre fakad a történetből és a dráma meseszerű elemeiből. Ezek nagyon szép, színészileg kimunkált, sokszor nagyon vicces jelenetekhez vezetnek. Miközben nézem az előadást, mégis azon kezdek el gondolkozni, hogy ebben a nyelvben, mert kevésbé engedi meg a stílusbeli-lélektani töréseket, és mert elsősorban a sztorira fókuszál, rejtettebben jelenik meg, ami olyan nyugtalanító a Velenceiben.

Hogy Antoniót nem csak egyszerű barátság, hanem mély, szenvedélyes érzelem fűzi Bassanióhoz.  Rápazarolja a pénzét erre a felszínes, léha srácra, mi több, a húsával, a szívével – mennyire jelképes ez – kezeskedik a kölcsönért, amivel Bassanio elindulna megnyerni Portiát és vagyonát. Világos, hogy Antonio egyszerre kínlódik és hozta meg a legnagyvonalúbb áldozatot, hogy a szerelmes Portiáé lehessen a belé korántsem szerelmesnek tűnő Bassanió. Érdekes árulásokkal és szövetségekkel teli szerelmi-emberi háromszög ez. Aztán ott van Shylock. Egész életében belerúgtak. A város nem ad neki túl sok lehetőséget – hiszen tudjuk, hogy a zsidók ebben a korban nem egyenjogú polgárai Velencének, idegenek (Shylock így is van megszólítva), miközben fellendítik a gazdaságot, tehát jót tesznek a városnak. Ezt a megtűrt-lenézett idős férfit saját lánya is hitét tagadva hagyja el. És végül a bölcs dózse és a bölcs jogtudós végletesen kegyetlen (mert bölcsnek és törvényszerűnek tűnő) kifinomultsággal alázzák meg őt: meghagyják az életét, elveszik a vagyonát és arra kényszerítik, térjen keresztény hitre. Tökéletesen kifosztják. Mit jelent hát a törvény(kezés)? Mit a bölcsesség? Persze, Shylock állatian mohó kegyetlensége is visszataszító: tényleg képes volna kimetszeni Antonio szívét. A shakespearei dramaturgia azon a gyomorszorító hullámvasúton visz végig, amiről mindenkinek meglátjuk az igazát és ezzel együtt az őket mozgató, nem artikulált, zsigeri érzelmeket – plusz azt, miként tükrözi mindezt az ideológia (az idegengyűlöleté és a törvényé). Az igazság nem rögzített, mindig széles skálán mozog. Épp ezért a mese sem olyan egyszerű a drámában. Nehéz elképzelni, hogy miután egybekelt a három pár, élnek boldogan. Amíg.

Ronen rendezése ezt az emberi történetet – pont a komédiaszerű elemek következetes, megragadóan játékos, mégis túl hangsúlyos használata révén és a történetmesélésre való fókuszálás miatt – kerekebbre csiszolja, megformálva, több jókedvvel mutatja fel. Azért teret ad a sötétségnek, ambivalenciának is. Azok a gesztusok érintenek meg igazán, amikben ezek feltörnek: amikor Bassanio elpanaszolja Antoniónak, hogy nincs pénze házasodni, és ez a gazdag kereskedő rögtön tesz felé egy lépést, kinyitja a kezét, mintha csak az erszényét: Bassanio hárít, majd elfogadja a segítséget. (Roi Miller Bassaniója fiatal, csinos, szőke srác. Fiatalabb, problémátlanabb a hosszú hajú, kicsit már barázdált arcú Antoniónál, akit Alon Ophir alakít: őket látjuk egymással szemben). Vagy mikor Bassaniónak választania kell Portia és Antonio közt, és az álruhás helyzetekben, ahogyan lecsúszik a földre, egészen nyilvánvalóvá lesz a gyengesége, gerinctelensége. Amikor Shylockot egyszerre sújtja le Antonio csődjének híre és hizlalja örömét a megvalósíthatósághoz hirtelen közel kerülő bosszú érzése. A Jacob Cohen által alakított piros kaftános, kicsit hajlott hátú zsidó férfi halkan mondja a végén: nagyon elfáradtam, engedjetek hazamennem. Azt is pont most vették el. Az előadás utolsó képében alig venni észre, ahogy a sötétben, kezében bőrönddel az egyik ajtón bejön, a másikon ki – surran, mint egy patkány.
Előadás után lesz idő munkát egyeztetni, örömködni; a nagy teremből kitódulókat faggatom az Ostermeierről, és közben könyörgöm, ne spoilerezzenek. A szándék, hogy pihenni indulok, a kolozsvári éjszakában három órára nyúlik a büfétől kapuig vezető úton – ebből kettőt a ruhatár pultjánál töltök. Nem a kabátomra várok, az rajtam van – hanem jó itt lenni.
 

Varga Anikó