Ha a törvény beront, mit teszel akkor, testvér?

 A fesztivál közönségében van, aki másodjára nézi Ostermeier előadását, mint például az előttem lévő sorban Visky András – tudom, mert mondja.  Többszöri nézéskor nem a nagy vonalvezetés köti le (önkéntelenül is) a szemet, hanem a finomabb gesztusok, vagyis az a munka válik apró részleteiben láthatóvá, ami az egyszeri nézésben érzékelhető ugyan, de nem teljesen befogadható. Azért Ostermeier nem mindenkit képes ennyire beizzítani, a színpadi alig-történéssel párosított intellektualizáló, kifinomult irónia, úgy sejtem, nem elég ingergazdag a mellettem lévő úrnak: akkorákat ásít, hogy késztetést érzek win-win helyzetként felvetni neki a távozás kecsegtető lehetőségét. (Pillanatokig bosszankodom csak; ahogy a színház, mi is sokfélék vagyunk, legyen ebben mindenki számára hely.)

 

Ostermeier sok helyen elmondja, Ibsen drámája nem túl bonyolult alapanyag, a karakterek egydimenziósak, a történet kissé ideologikus – egy kisvárosi orvos rájön, hogy a fürdő vize mérgezett, és a kezdetben mások által is támogatott igazságharcban egyedül marad –, viszont annyira jó alkotói és dramaturg-csapat vette körbe és bíztatta, hogy nekivágott. Mi tagadás, megérte: ami nagy trouvaille A nép ellenségében, hogy a mindenki számára ismerős  társadalmi-politikai dilemmákat nem csupán (ráadásul színházilag árnyaltan) felmutatja, de a fórumszínház által személyesen is implikálja a nézőt: reagálnunk kell az elénk kiálló Stockmann doktor szenvedélyes, antikapitalista felvetéseire. És itt a valódi helyzet, kérdés – mit tegyen a tudatos, fenntarthatóságra figyelő, politikailag jól informált, társadalmilag érzékeny, bio-vega civil, a kissé kiábrándult, de a passzivitást cinizmusként elutasító, a petíció-aktivizmusból és tüntetésekből egyaránt kiábrándult polgár, amikor cselekvő/döntési helyzetbe kerül. Az előadás azt a kulturális állapotot teszi elénk, ami nem csak a nyugati demokráciák jelen állására érvényes, de akadály nélkül olvasható a közép-kelet-európai (helyenként egyre kevésbé) demokratikus rendszereiben. 

 

Az előadás színházi nyelve a (hiper)realisztikus és modellszerű ellentétes retorikájára épít: a színészi játék hétköznapian civil és egyszerű (tegyük gyorsan hozzá: annak tűnik, mert minden gesztusában pontosan megformált és kidolgozott). A bőrkabátos, kissé izgága Stockmann vagy bőrleggingsben mászkáló felesége akár mi is lehetnék – ahogy Stockmann bátyja, a fess, elegáns polgármester, vagy az olcsóbb zakóban feszítő, kopaszodó lapkiadó figurái is köznapi figurák. Azonban a színházi tér az első pillanattól fogva elvonatkoztatja a nappaliban zajló történést. A hatalmas, fekete táblafestékkel bemázolt falakon ott a lakás alaprajza szerinti helyiségek vázlatos skicce, nyíl mutat a gyerekszoba felé (a nyíl alatt Call of duty-felirat), jobb oldalon a könyvespolc-rajzzal jelzett dolgozószoba, a fürdőszoba helyén vízsugaras zuhany krétarajza látható. Az előadás első jelenetében, egy elénk vetített, a színpad egészét áttetszően takaró szöveg hátterében Stockmann barátja gitározik-énekel – és ezek a gesztusok, akár a rajzok, reflexiói és részei magának a történetnek. Ahogyan a nappali, úgy Stockmann és barátainak zenekara, imídzse is lazán, stílusosan menő.   

 

Megérkezik Stockmann a gyereksétáltatásból; fiatalos párt látunk vacsorahelyzetben, megfőtt a spagetti, pár percre beugrik a báty, majd Katarina apja, időközben megérkezik a balos beütésű újságíró-barát is – és miután az orvos előadja a mérgezésről szóló felfedezését, átmegy a jelenet egy kisebb magánéleti konfliktussal tarkított zenekari próbába. Az előadásban a konfliktusok nem színháziasodnak túl, nincsenek bombasztikus érzelmi kirohanások, mindenki nagyon kulturáltan és megbántottságában is elegánsan viselkedik a másikkal, érvelve, játékosan, olykor oldón – jóérzésű, civilizált emberek közt vagyunk, brutális gesztusoknak, emelt hangnak nincs sok helye ebben a világban. Ez az attitűd akkor kezd nyomasztóan hatni, amikor durvul a helyzet, és egyre mélyebbre süllyedünk a kis-kompromisszumos gondolkodás mocsarába: a kisvállalkozókat is képviselő kiadó, miután a polgármestertől megtudja, hogy a fürdő átépítésének költsége a részvényeseket terheli, eláll Stockmann cikkének közlésétől. Helyette a polgármester megfelelően kozmetikázott átiratát preferálná. Az újságíró-barátok pedig finoman ellene fordulnak. Azaz mindenki, aki a felfedezés forradalmi pillanatában lelkesen (és persze rejtett érdekeinek megfelelően) támogatta. Stockmann egyedül marad, csapdahelyzetbe kerül. Mégpedig a demokratikus gyakorlatok összetett, hatalmilag cenzúrázott és öncenzúrázott, az „emberségesen” kinyilvánított zsarolások helyzeteibe: hiszen senki nem azt mondja, nincs igaza, hanem hogy ebben a formában az nem kommunikálható, mert nagyobb kárt okoz, mint hasznot.

 

Stockmann lakossági fórumon elhangzó beszédét a kiadó és a polgármester profi manipulációval aknázza alá – mielőtt nekikezdene, a báty gyorsan magához ragadja a szót, önmosdat; a kopaszodó kiadó beveti a náci-ütőkártyát, mikor a nép ellenségének pont az ostoba, liberális többséget nevezi meg, aki nem teszi lehetővé az igazság kimondását. Stockmann beszéde nem a fürdő ügyéről szól; ez a rettentően szép, víziókkal telített szöveg a civilizációs rendszer szintjére emeli az apró igazságot, azzal a konklúzióval, hogy a „pusztán társadalmi tiltakozás, ami nem hajlandó belátni, hogy nem csak társadalmi válsággal, hanem egy teljes civilizáció bukásával állunk szemben, cinkossá válik a rendszer megerősítésében.” Hogy másként is végződhetne a fórum, mint a felbőszült lakosok paradicsomdobálásával – amit itt festékpatronok helyettesítenek, színesre áztatva a színpadot, szétbombázva magát Stockmannt. 

 

A harcos orvos szobájában ismét felbukkan az após: városi szinten érdeke volt a polgármester kiiktatása, de az országos média szintjén már az ő, szennyezést okozó üzeme lenne a valódi felelős. Lánya örökségén, csapott áron megvette fürdő részvényeit – hanyagul veti oda a mappát a fiatal, munka, albérlet, egzisztencia, bármiféle kilátás nélkül álló pár elé: vagy visszavonják a tanulmányt, és beindítják a fürdőt, vagy szegények és üldözöttek lesznek. Ők meg, egyedül maradva a színpadon, egymásra néznek, egyszerre emelik szájukhoz a sört, mintha ugyanarra gondolnának. Szinte biztosan tudjuk, mire.

 

Varga Anikó